Robert Schumann

Amíg a barokk zene mintegy másfél évszázadában az orgona volt a zenei kifejezés legfontosabb, mondhatni uralkodó hangszere, a klasszicizmus évtizedeiben pedig a vonós kamarazenekarból kinőtt szimfonikus zenekar tobzódó színei jelentették a legfőbb zenei megjelenést, a XIX. század romantikus korszaka mindenképpen a zongoráé. Ahogy az ember érdeklődése a fennkölt és magasztos eszmék felől egyre inkább a mindennapi érzelmek kitárulkozó világa felé fordult, úgy váltotta fel a templomi orgona zengésének lenyűgöző pompáját a meghitt polgári miliő zongorahangja. A zongora sikertörténetét talán leginkább azon tulajdonságának köszönhette, hogy bár fémes hangja meglehetősen determinált és szaggatott, mégis minden hangszínt és hangerőt a lehető legkifejezőbben tud megszólaltatni, de még inkább elhitetni - márpedig a szélsőséges dinamika, az érzelmek megjelenítésének sokszínűsége a romantikus zeneművek egyik sarokpontja. De milyen is volt a kor, amelyben az emberek szívükbe zárták e hangszert? A romantika stílusa a XIX. század első felében virágzott Európában, ahol a felvilágosodást követő viharos évtizedek után újra forrni kezdett a levegő: megunva a klasszicista ízlésvilág kötöttségeit, egyfajta lázadásként előtérbe kerültek a szabadságot hirdető új eszmék - irodalomban, zenében, festészetben, sőt egymásra ható összetartozásukban egyaránt. Robert Schumann, akinek édesapja irodalmár, könyv- és újságszerkesztő volt, édesanyja pedig kiválóan zongorázott, ugyanazzal a szenvedéllyel szeretett olvasni, mint ahogyan a zene iránt rajongott. Így nem is különös, hogy húszéves korára már úgy gondolta, hogy a zene és a költészet valójában nagyon is összefüggő dolog. Sőt, úgy vélte, hogy a zenét nemcsak a költészethez fűzik szoros szálak, hanem bizonyos mértékig a festészethez is. Mindennek illusztrálására alkotta meg zenei portréit, amelyeket saját megfogalmazása szerint „hangjegyekkel festett meg".