2222

Kettőezer-kettőszázhuszonkettő november hó másodikán történt, hogy Nikolájevics először hagyta el Durgan tanár házát és egyik kezével sétapálcára, másik kezével Kenedy karjára támaszkodva, néhány lépést tett a parkban. Igaz, csak a legközelebbi padig, ahonnan pompás kilátás nyílt a Michigan-tóra. Délelőtt volt és minden ragyogott a tiszta napfényben, üdén terült el előttük a sötétzöld pázsit, csillogott a fehér kavics a szépen gondozott sétautakon és amerre a szem látott, csupa virág volt minden. Maga a ház rózsákkal volt befutva és a legkülönbözőbb fenyőfajták között pálmák és egyéb déli növények tarkították buján a kertet. Emellett olyan volt az időjárás, mint egy szép májusi napon a Fekete-tenger mellett, ahol a nagyherceg valamikor minden esztendőben megfordult. Mindezt Nikolájevics élvezte ugyan, de csak csendesen, magában. Nem csodálkozott azon, hogy miként lehetséges ez, vagy hogy Chicago vidékének északi fekvése dacára az ember azt hihetné, hogy valami déli éghajlat alatt tartózkodik.